LEGYÉL A BAJNOK! – Hátterek

NÉZZÜK lapos felületeken lévő fényképeknél – a lap a magazin vagy a képernyőn a számítógép, tablet vagy telefon. De a való világ nem egy kétdimenziós hely.
Az egyik legjobb módja annak, hogy képeinket feltűnjenek, ha háromdimenziósnak érezzük őket.
Ez nem azt jelenti, hogy belemerülünk a sztereó világába fényképezés. Sztereoszkópia vagy 3D fényképezés évtizedenként egyszer felemeli a fejét víz alatti fényképezés, mivel a fotósok új generációja tévesen azt hiszi, hogy ez hiányzott a képeikből. Nem az.
Valójában nagyon szeretem a víz alatti dokumentumfilmeknél, de az állóképeknél, nem köszönöm.
A legutóbbi zümmögés a 3D víz alatti állóképről fényképezés körülbelül négy éve volt. Mindannyiunknak azt mondták, hogy ez a jövő. Most nagyon elcsendesedett minden. Előtte az 1990-es évek,
amikor a Les Kemp igazán tetszetős AV-műsorokat készített egy sztereoszkópikus Nikonos segítségével.
Mindkét alkalommal a rendszerek korlátai okozták a nagy csalódást. A nagy látószög a király a víz alatt, és minél szélesebb az objektív, annál drámaibb a kép.
A szuperszéles látószög és a 3D egyszerűen nem illik össze szárazföldön vagy víz alatt, és ez azt jelenti, hogy a 3D-ben működő képek nem a legdrámaibb nagylátószögű képek.
De bár nem szeretem a víz alatti 3D-s fotókat, amelyek megtekintéséhez speciális vetítővászon, kivetítő és finnyás szemüveg kell, úgy gondolom, hogy sok mindent ki lehet szűrni abból a gondolatmenetből, amely a fotósokat erre az útra vezeti.
Az a tény, hogy a legtöbb kép annál jobban néz ki, minél nagyobb a mélységérzet.

MŰSZAKI SZÁMÁRA perspektívát tekintve két rétegben készítünk nagylátószögű fotókat. Szinte mindig vakuval megvilágított előteret kombinálunk csak környezeti fény által megvilágított háttérrel.
Művészi szempontból azonban nem akarunk két rétegre kötött képeket készíteni. Törekedjünk a minél nagyobb mélységérzetű, széles látószögű képekre.
Ha inspirációt szeretne ezen a területen, tekintse meg a klasszikus tájfestők, például a brit JMW Turner és John Constable munkáit.
Mindketten mesterei voltak a lapos vászon mélységű képpé alakításában. Ez az egyik oka a sok közül, hogy munkájuk olyan lenyűgöző.
Nagy látószögben fényképezés általában a háttérelemeket használjuk ennek a mélységérzetnek a megteremtésére. Ez egyszerűbb, mint az előtér elemek használata, amelyeket ésszerűen párhuzamosan kell tartanunk a kamerával, hogy egyenletesen világítsuk meg stroboszkópjainkkal.
Számomra a kulcs egy olyan gondolkodásmód kialakítása, amely tisztában van azzal, hogy egy nagyszerű téma nem elég egy lenyűgöző, nagy látószögű képhez. Folyamatosan keresnünk kell azokat a háttérelemeket, hogy kompozícióinkat teljessé tegyük.
Jellemzően nem mindegy, hogy mi a háttér, hanem az, hogy ott van, ami felruházza a mélységgel.
Az olyan elemek, mint a körvonalazott zátonykibúvó, vagy a tengeri fanyarok, a tengeri moszat, a halrajok, a távoli búvárok, a búvárcsónakok, a felszíni textúra, a napsugarak és egyebek sajátos körvonalai – mind mélységet adnak.
A több elem nagyszerű, hiszen minél több réteget adunk hozzá (ésszerű keretek között), annál többet kell felfedeznie a nézőnek.
Tájképek fotózásakor gyakran először a hátteret keresem, például egy bummöt vagy egy túlnyúlást, majd az alapja körül keresek egy előtérben lévő témát. Jó hátteret gyakran nehezebb találni, mint előteret, ezért érdemes utánanézni. Ezenkívül, ha megtaláltuk a hátteret, általában több különböző előtérbeli témát is le tudunk lőni ellene.

A MÉLYSÉG NEM AZ csak a nagylátószögű képeknél fontos, makrófotókba is beépíthetjük. Amikor a vadfotósok a szárazföldön teleobjektívvel fényképeznek, szűk mélységélességgel közvetítik a mélység érzését.
A trükk az, hogy a témát élesen kell tartani, és életlen háttér előtt kell beállítani az érzést.
Egyes fotósok ezt tovább viszik azáltal, hogy életlen előteret is tartalmaznak.
Ezek olyan ötletek, amelyeket víz alatt is elfogadhatunk, de valamivel nehezebb megvalósítani, mert még mindig vakuval kell mindent egyenletesen megvilágítani. Ha nem vigyázunk, az előtér túl világos, a háttér pedig túl sötét lesz.
A megoldás az, hogy az egész jelenetet lágy, egyenletes megvilágítással világítjuk meg, ami azt jelenti, hogy két villanófényt, diffúzorokat használunk, és ezeket 10 és 2 órás villogó pozícióban használjuk.
A stroboszkópokat alacsony teljesítményre kell állítani, hogy ki tudjuk nyitni a rekesznyílást és ésszerűen szűk mélységélességet hozzunk létre.
Mennyire nyitott? Ez attól függ, hogy mekkora a fényképezett téma mérete. Minél kisebb a téma, annál kevésbé kell kinyitnunk a rekeszt.

MÉLYSÉG IS LEHET nagy látószögű előtérbe fecskendezhető, ezúttal az objektív meredek perspektíváját használva a szűk mélységélesség helyett. Ha nagy látószögű témánk nyúlik el az objektívtől, akkor ez igazán át tudja vonni a néző tekintetét a képen.
Ezeknek az előtereknek a kihívása nem az összeállításuk, hanem a megvilágításuk. A megoldás az, hogy egy megvilágítási medencét hozunk létre a kamera előtt, a Rabbit Ears strobes nevű technikával.
Ez egyenletes megvilágítást biztosít a kamera közeléből, mélyebben behatolva a jelenetbe.
Ezt a lámpát úgy hozzuk létre, hogy villogóinkat magasra emeljük a ház fölé, és vállszélességben helyezzük el őket egymástól.
Kezdje azzal, hogy egyenesen előre célozza őket, majd lassan döntse le őket, és készítsen képeket, amíg az általuk keltett fény el nem tölti az egész kompozíciót, csak a keret alsó sarkait.
Körülbelül 20°-os szöget zárnak le, de ez a villogó karok hosszától és a kamera és a téma távolságától függően változik.