APPLEYARD-nak három napos búvárkodás áll rendelkezésére, hogy eldöntse, mit gondol Madeiráról – de vajon elég idős-e ahhoz, hogy a legtöbbet hozza ki az atlanti szigetből?
AMIKOR EMLÍTEM barátaimnak, hogy Madeirára megyek búvárkodni, a válasz mindig ez volt: „Nem ide mennek nyugdíjba az emberek?” Természetesen a szigeten van némi ősz haj, de mivel én magam is ésszerű mennyiségű ősz van, úgy gondoltam, hogy egész jól beleolvadok – és „csak” 38 vagyok!
My poggyász villámgyorsan átjött a kis repülőtéren, és Emanuel Gloder ott volt, hogy elvigyen az Explora Madeira búvárközpontjába. Az olasz származású Emanuel elmondta, hogy meglátogatta a szigetet ünnep néhány évvel ezelőtt beleszeretett, és odaköltözött, hogy megkezdje búvárkarrierjét.
Kipakoltam a felszerelésemet, és megbeszéltük a terveket. Emanuel angol nyelvtudása nagyon jó, csakúgy, mint a csapaté, amelyben a helyi lányok, hajóskapitányok és mindenben segítő Sofia és oktató/búvárvezető Arianna, szintén olasz.
A fővárosban, Funchalban található búvárközpont meglehetősen csendes volt – március volt –, és az előszezonon kívül Emanuelnek csak csontváza van.
Megállapodtunk, hogy három nap alatt hat nagyon különböző merülést hajtunk végre, én pedig elrohantam a tengerparti szállodámba egy sörre, vacsorára és egy kora estére. Lehet, hogy megittam két sört.
1 NAP:
Mamák és csoportosok
A kisbusz 8.30-kor ért fel. Arianna elrendezte a tankjainkat, és a felszerelésemet leparkolta mellé. Bepakoltam a magamét drysuit, mivel az Atlanti-óceán vize télen csak 17°C – alapvetően nyári Egyesült Királyság búvárkörülmények között, de a víz zöldes árnyalata nélkül.
A RIB csak pár méterre van kikötve a búvárközponttól, így pillanatok alatt a Mamas felé vettük az irányt.
A Mamas azt jelenti, hogy mellek, így előre láthatóan egy pár sziklacsúcsról van szó, amelyek a homokos tengerfenéktől 30 méterrel kezdődnek, és valahol 8 méterrel a felszín alatt érnek véget.
A Madeira kijelölt tengeri rezervátumán belüli helyet egyetlen bója és lánc jelölte, és barrakudát és murénát ígértek oda.
A mellek azonnal látszottak, de amit először nem láttam, az egy egész élet volt.
Megtaláltuk a tengerfenéket, és feltekertünk az első csúcsra. Emanuel rámutatott egy repedésre, amely egy garnélarák-családnak és nyilas vendégeiknek ad otthont. Tengeri sünök és kökörcsin lógtak le néhány sziklás párkányról, és elhaladtunk néhány beígért muréna mellett. Arianna több méterrel feljebb lógva egy tisztességes méretű iskolabarracuda körre irányította a figyelmemet.
A Pinnacle two hasonló élményt nyújtott. A Mamas, ha nem is pompázott tengeri élőlényekkel, meglehetősen érdekes hely volt, de az ott töltött időmet egy ellenőrző merülésnek tekintettem, mivel annak nagy részét egy gyújtáskimaradásos villogással és számos kameraproblémával töltöttem.
SÜTKÖZÉS UTÁN a napsütésben gyönyörködve a kilátásban, Emanuel eligazított Garajau-ról (gara-jow), a partvidék e területéről és egy tengeri madárról is.
A meredek sziklákat sötét, omlósnak tűnő sziklák alkották, melyek tetején buja növényzet ült. Valamiért arra számítottam, hogy a sziget szárazabb lesz, de úgy éreztem, könnyen lehettem volna valahol Délkelet-Ázsiában, talán a szigeten mindenhol termő banánnövények miatt.
A Grouper volt a következő fő esemény, és ígéretet kaptam, hogy bemutatok néhány barátságos lakost, köztük Tonyt, Elvist és Madonnát.
Egy másik kikötési láncot követtünk 25 m-ig, ahol jumbo méretű sziklák halmaza néhány érdekes átúszással alkotta a domborzatot.
Miközben Emanuel egy sziklába ütötte búvárkését, egy szuper méretű röplabda jelent meg. Lelőttem néhány felvételt a srácokról, akik a később megtanultam Tonyval pózolnak, egy hallal, akinek nincs szégyenlős csontja a testében. Kiváltságosnak éreztem magam, hogy közelről tapasztalhattam ezt a csodálatos állatot, és gyorsan teltek a percek.
A merülés hátralevő részét a sziklákban és azok környékén élő lények, köztük polipok, miniatűr papagájhalak és további nyilas rákok felfedezésével töltöttük.
A legalacsonyabb időnk elég élesen elfogyott, és miközben hét percnyi dekóidőre vártam, hogy kitisztuljon az enyémből számítógép, azt kívántam, bárcsak nitroxon merülnék.
Visszatérve a hajóra, Emanuel elmagyarázta, hogy csak a nyári szezonban szállított nitroxot, amikor nagyobb volt a kereslet. A deko-búvárkodás Madeirán is tilos (hoppá), hacsak nem két csónakkal merül, a második pedig potenciális evakuációs hajó, hogy a búvárokat szükség esetén egy kamrába vigye.
Arianna kedvesen leöblítette a felszerelésemet, amikor visszaértünk az Explora Madeira-ba, én pedig délután lefelé indultam felfedezni. A levegő hőmérséklete télen nem igazán süllyed 20°C alá, tartózkodásom alatt 25° körülire emelkedett. Az esték kellemesek, és rengeteg hely van, ahol ételt és italt fogyaszthat.
2 NAP:
Barlangok és átúszók
A barlangok és az átúszások vezették a listát a következő napra az 1986-ban alapított tengeri rezervátumban, amely 50 méteres mélységtartományon belül minden területet magában foglal. A Ponta de Oliveira egy barlang, amely 40 m-re belenyúlik a víz alá süllyedt sziklába, majd a végén kinyílik, és légzsákot képez. A tengerfenék mindössze 12 méteres, így a mélyedési idő nem jelent problémát.
Sofia felhátrált a RIB-vel a sziklafalig, mi pedig begurultunk, néhány percig a fal mentén uszonyosodva, majd egyesével behatoltunk a barlangba.
Emanuel arra kért minket, hogy a barlang falát tartsuk közel a bal vállunkhoz, amikor be- és kifelé tartunk, mert rendszeresen észleltek egy szerzetes fókát a barlangban, és nem tanácsos a fal közé tűzni – védekezően agresszívvé válhat. .
Megpróbáltam elmém mélyén a sötétben tartani a gondolatot, hogy ez a pecsét hirtelen felbukkan az arcomon. Mire elértük az alagút végét (mindegy, hogy egyhengeres merülésünkre a vége), már csak a bejárat kék árnyalatát tudtam kivenni magam mögött.
Felvillantottam a fáklyámat, hogy megtaláljam a víz felszínét az aknában, és hárman beléptünk a koromsötét légzsákba, és néhány percig ott maradtunk, ámulva ezen a környezeten.
Nagyon klassz, gondoltam, miközben kiengedtük a levegőt a szárnyaink közül, és elindultunk vissza a barlangba, hogy visszatérjünk az alvilágból.
A bejárat fénye minden uszonyrúgással egyre nagyobb lett, és végül visszaugrottunk a napfénybe. A fóka megfoghatatlan maradt, és bár nagyon szeretem a fókákat, nem vagyok benne biztos, hogy meg kell küzdenem egy ilyennel abban a nagyon sötét barlangban.
Az élményt az év kedvenc merülésemnek minősítettem, és felpörgöttem. A tenger nyugodt marad a tartózkodásom alatt, mivel az uralkodó szél északkeleti volt, de a fő merülés a sziget déli oldalán nem szerencsés, ha egy merülést kifújna.
ISMERT TERÜLETRE IRÁNYULJUK mint az Aréna, átúszók és minibarlangok labirintusával. A sziklaképződmények szinte mesterségesnek tűntek, mint a vidámparkokban található, festett üvegszálból készült „sziklák”.
Élveztem ezt a területet, de ha érdekes tengeri élővilágról van szó, akkor valószínűleg nem ez a hely az Ön számára.
Visszakanyarodva az Explora Madeira-hoz, megkérdeztem Emanuelt a versenytársairól. „12 búvárközpont található a szigeten” – mondta nekem, és egy nyüzsgő nyári szezont szolgál ki, amely főleg brit és német búvárokat vonz.
3 NAP:
Roncs és zátony
Emanuel gyakran emlegette büszkén a búvárközpont „házzátonyát”, így örültem, hogy másnap már búvárkodni fogunk. Először azonban meg akart mutatni egy helyi roncsot, amely mindössze öt percnyire van hajóval.
A Pronto 33 méteres mélységben tökéletes nitrox merülést biztosít. Mielőtt búvárlátványossággá vált volna, teherhajóként szolgálta ki a szigetet, és friss vizet vitt egy kisebb szomszédos, Porto Santo nevű szigetre – vagyis egészen addig, amíg fel nem robbant és elsüllyedt a funchali partvonaltól néhány száz méterre.
Emanuel szerint a bója nem jelöli ezt a helyet, ezért a helyi búvárközpontok ezt preferálják. Úgy gondolja, hogy a helyi halászok hamarosan az összes élővilágot kitépnék belőle, ha megjelölnék.
A Prontót ésszerűen széttörték, de érdekes volt teljes egészében látni, mivel a látótávolság 20 méter körül volt.
A tengerfenéken lévő kormányhoz vezettek, majd a hajótest maradványaihoz, végül a tetejéről a fedélzetre, ahol a kazánok is voltak.
Szupergyorsan lefedtük az egész roncsot a korlátozott alsóidőnkkel, és egy csapásra visszataláltunk a RIB horgonyláncához. Szeretnék több időt eltölteni ott, de a fizikával nem lehet vitatkozni.
Azon töprengtem, vajon a nyári hónapok talán több halas tevékenységet biztosítanak-e, mint amennyit a roncson láttunk, bár visszafelé egy maroknyi jókora keszeg fogadott minket.
A házizátonyról azt mondták, hogy általában kelet-nyugati két merülési helyként kezelték, de mi egy mozdulattal ki akartuk ütni.
Bementünk a part felől, és a nyugati oldal felé vettük az átúszást, amelyek ismét mesterségesnek tűntek, és egy Star Wars-szettre emlékeztettek (talán elmerültem).
A 12 méteres tengerfenéken nyilas rákot, valamint egy polipot és egy gurigát találtunk. Húsz perccel később átkeltünk a homokon a keleti oldalra és egy foltra, ahol azt mondták, hogy gyakran találnak csikóhalakat.
Emanuel elmondta, hogy a felesége a csikóhal-megfigyelő szakértő, de mivel nagyon terhes volt, nem tudott segíteni.
Körülbelül 10 percig kerestük, de sikertelenül. Emanuel azonban biztos volt benne, hogy meg fogja találni a békahalat, és az biztos, hogy közel a „csikóhal-területhez” ott volt, beékelve a fal repedésébe.
A srácok szeretik titokban tartani a helyét, bár nem vagyok benne biztos, hogy más idelátogató búvár hogyan eshetett volna rá – semmiképpen nem vettem volna észre. Szép lelet!
A házzátonyról azt is leírtam, hogy „a sziget legjobb éjszakai búvárhelye”, és megértettem, hogy Emanuel és csapata miért lelkesedik érte.
Ha valaki azt fontolgatta, hogy elvigye a családot, úgy tűnt, semmi sem akadályozza a strandolást – a partvonal többnyire szikla. El tudtam képzelni, hogy nyáron búvárruhában élvezzem a búvárkodást – örültem a ruhámban drysuit, de ha egyet veszel, az korlátozza poggyász kapacitás.
Úgy gondolom, hogy Madeira elérhető hely a búvárok számára, akik valami mást is felfedezni szeretnének, és valóban alábecsülik.
Gondolom, a négy órás repülőút néhány embert elriaszthat, de hé, azt kapod, amit beleraktál, igaz?
|
Megjelent a DIVER 2016 júliusában
