Beyond The Wobble

LIVEABOARD DIVER

MAYA PLASS tengertudományi tévéműsorvezető nagyrészt a brit vizeken történő búvárkodásra koncentrált, így első élő fedélzeti útja, amelyen cápákkal és rájákkal merült a Vörös-tengeren, nagy ugrás volt – és nem mentes a fogászati ​​problémáktól.

LEHET MEGHALOD! Ez egy barátom őszinte válasza volt, amikor izgatottan elmondtam neki, hogy először megyek a Vörös-tengerhez egy cápa-búvárhajón. ünnep. Nem vagyok benne biztos, hogy az utazásom melyik aspektusa váltotta ki így a reakcióját, de be akartam bizonyítani neki, hogy valójában élni fogok.

Viszont teljesen zöldnek éreztem magam. Soha nem merültem élő fedélzetről, cápákkal vagy korallzátonyokon! Megkérdeztem a barátaimat, mire számíthatnak, mit vegyek és mire számíthatnak.

Felszállás közben eszembe jutott néhány hasznos tanács, amit kaptam: „erős áramlatok… vegyél egy üveg rumot… csodálatos étel… gyönyörű korallzátonyok… cápák, amelyek alig vesznek észre téged…” és így tovább. Hamarosan elfelejtettem a tanácsaik nagy részét, saját tapasztalatom és személyes látásmódomra törekedve. Bár én vittem a rumot.

Megdöbbentem, amikor megláttam a csónakot – a kék Melody hatalmas volt, messze a Humber klub csekély RIB-eitől, ahonnan megszoktam merülni.

Belépni olyan érzés volt, mint egy James Bond-filmben. A hajó csillogó volt, és a társalgó belseje jobb volt, mint bármelyik szállodában, ahol megszálltam.

Aztán rájöttem, hogy még a zuhanyvíz is meleg volt a kabinunkban – mindig! Ez sem csak csöpögés volt.

Nem ezt vártam egy liveaboardtól.

Az egyetlen kifogásom a hajóval kapcsolatban az lenne, hogy az étel túl finom volt, és túl sok volt belőle. A svédasztalos kialakítású, mindenből egy keveset kipróbálni nem lehetett ellenállni a kísértésnek – egészen addig, amíg sok lett.

A külső fedélzetek hamarosan kedvenc hűsölőhelyté válnak, ahol a tűző napon aludnánk, majd merülnénk, együnk, aludjunk, ismételjük a ciklust, vagy esténként egy hideg sört igyunk, és kinyomtathatatlan történeteket hallunk a többi búvártól. A hajó gyorsan kényelmes otthonunk lett a hétre, a legénység pedig segítőkész haverjainkká.

A Vörös-tengeri kirándulás egy rítusnak tűnik a búvárközösség tagjai számára. Látnom kellett, hogy miről szól a hírverés, és hogy ez egy hozzám hasonló valakinek szól-e, aki az Egyesült Királyságban búvárkodik az öv alatt, de a tengerentúli tapasztalata korlátozott.

AZ ELSŐ MERÜLÉSÜNK VOLT egy enyhe sekély zátony Abu Dhababnál, egy rázkódás, hogy mindenki beállíthassa a készletét és berendezkedhessen. Ebből az egyetlen merülésből mindent láttam, amire szükségem volt.

A korallok szoborszerűek, változatosak, gyönyörűek, a zátonyok pedig tele voltak élettel, beleértve a kék foltos sugarakat homokos foltokban a boltívek alatt. Abu Dhabab azonban láthatóan „nem a legjobb” zátony volt – azt mondták nekem, hogy ez még hátravan.

Továbbutaztunk az Elphinstone and the Brothers búvárzátonyaihoz. Itt volt az első élményeim a puszta zátonyfalakkal kapcsolatban. Ez az egész annyira új volt számomra, olyan izgalmas, és annyi korall és hall mellett annyi látnivaló volt, hogy küzdöttem, hogy elcsendesítsem az elmémet és befogadjam az egész élményt.

A negyedik és ötödik napon átugorom ezt a csodát a Daedalus-zátonyokhoz. A szél megélénkült, és éjszaka érkeztünk meg a zord tengeren.

Kinéztem a kunyhóm lőréséből, és láttam, ahogy a kék horizont emelkedik és süllyed, fehér lovakkal vágtatva a tenger felszínén. Felkeltem a legfelső fedélzetre, hogy egy kora reggeli felderítőt kapjak a láthatáron.

A Daedalus világítótorony egy zátony tetején áll, hosszú mólóval, amely a mély tintapanger fölé nyúlik. Valami mérnöki bravúr lehetett egy ilyen hatalmas építményt építeni egy elszigetelt zátonyra a Vörös-tenger közepén.

Maroknyi másik nagy búvárhajó horgonyzott a zátony szélén. Néhány törpe RIB siklott és ugrált a göcsörtös tengeren, ellenőrizve a veszélyeket és az áramlatokat, mielőtt a búvárokat ledobták volna, hogy felfedezzék a vizeket.

Tapasztalatlannak éreztem magam az utazás eddigi világjáróihoz képest. A vízben olykor szinte függőlegesen álló RIB-eket figyelve félelmet és hangokat éreztem, amelyek azt suttogták, hogy „erős áramlatok, elveszett búvárok…”. Megpróbáltam ezeket a hangokat suttogva tartani.

MERÜLÉSI VEZETÉS ELKE és Chrissie világosan elmagyarázta a merülési tervet, gyönyörűen illusztrált ábrákat használva a helyszínről, és lefedi a vonatkozó kockázatokat.

Aggódó elmém a figyelmeztetésekre összpontosított. A szemem sarkából láttam, hogy egy RIB elindult a zátony mellett, ahol a hullámok hullámzó hullámok ömlöttek át a peremen szörfölhető hordókban.

A suttogó hangok felerősödtek, és elkezdett belopózni az önbizalomhiány: „Tapasztalatlan vagy, nem ismered ezeket a vizeket – képes vagy erre?”

Az elmém önmagával harcolt. „Látni akarom a cápákat” a „Ne menj be!”-vel küzdött.

– Ne menj be! nyerte. Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy biztonságban legyek, és nem akartam tönkretenni a haverom merülését. Csalódottan néztem a búvárokat a RIB-ben, részben megkönnyebbülten, részben bosszúsan magamra.

Eltereltem a figyelmemet a kapitánnyal csevegve, megtanultam néhány arab számot és üdvözletet.

Megreggeliztünk, és a búvárok kivették belőlem a megérdemelt miket, ahogyan mi, britek olyan jók vagyunk. Hallva mások hihetetlen meséiről a kalapácsfejekről és mantáról, elhatároztam, hogy csatlakozom a nap második merüléséhez.

Az eligazításon az idegenvezetők, ismerve korábbi mentőakciómat, megfontoltan ajánlottak fel egy második merülési lehetőséget. Könnyű merülni a zátony déli peremén, aggodalom nélkül ugrottam be, és éreztem, hogy minden félelmem a kék vízbe úszik.

Egy nagy Napóleon rózsa érkezett, hogy emlékeztessen arra, milyen hűvös volt a nagy kékben lenni.

A harmadik merülésnél még ott volt a könnyű opció ajánlata, de erre nem volt esély. Elindultam, hogy csatlakozzam a többi búvárhoz! A RIB-ek könnyedén ugráltak, és esküszöm, hogy a csomós tenger kisebb lett.

A függőleges zátonyfal mellé zuhantunk, leírhatatlan korallformákkal és textúrákkal. Perceken belül két pörölycápa úszott a zátony mellett. Közömbösek voltak, nem érdeklődtek irántunk, és nagyon feltűnő és elbűvölő volt.

MÁSNAP DAEDALUS három intenzívebben emlékezetes élményben volt részünk. Elhagytuk a zátonyfal biztonságát, és kifelé úsztunk, így a zátony vizuális referenciaként maradt a távolban.

A kékségben való sodródás élménye szinte vallásos. Petty lettem a kék tengerben. A légzésem lelassult, és úgy éreztem, hogy a hatalmas, egymással összefüggő tengerek és óceánok támogatnak. Ez volt a végtelen tudat óceánja, amelyről a jógik beszélnek?

Az elmém és a testem sodródott, amikor egy búvár a felszín felé mutatott. Ez visszahozott a pillanatba, mert odafent egy manta rája összetéveszthetetlen alakját láttam.

A szárnyak tökéletes szimmetriában repültek, ahogy felém suhantak a mélyebb vizekbe. Nehezen esik le az állkapcsa, ha a fogai közé szorított szájrész, ezért inkább fojtott sóhajt hallok.

A fényképezőgépem a harmadik napon elromlott, amikor ostoba módon leejtettem a felső fedélzetre. És most hálás voltam, hogy nem a fényképezőgépem szemével nézem a mantát, mert minden részletét meg akartam inni. A rája sápadt gyomrában lovagolt két remora stoppos élményben volt része, hogy legyőzze őket.

Meg akartam nézni közelebbről a sugarat. A fejes stabilizátor Szinte összetekeredettnek tűnnek, miközben ételt vonnak a szájba, amely más sugaraktól eltérően előre néz. A szívem hevesebben vert, miközben próbáltam felszívni az első merülésemet egy mantával. Ezért merülünk.

Így rájöttem, hogy szeretek búvárkodni élő fedélzeten és arról. Ezeket a hihetetlen élményeket átgondolt búvárvezetőknek, képzett hajózó személyzetnek, támogató búvártársamnak, Emmának és egy kis önrendelkezésemnek köszönhetően éltem át.

Nem szégyen a búvár lötyögése, és minden támogatást meg kell kapnia ahhoz, hogy újra nyeregbe üljön és ismét merüljön. Utólag visszagondolva örülök, hogy lemaradtam arról a merülésről. Lehetőséget adott arra, hogy visszanyerjem az önuralmat, nehogy egy kimerítően rosszul merüljek, és tanuljak arabul!

FELTÉTELEM, HOGY A BARÁTOMÉT Az utazással kapcsolatos előjeles kijelentés abból a tényből fakadt, hogy cápákkal merültem. Élő fedélzeti tapasztalataim rávilágítottak arra, amit már tudtam, hogy igaz, hogy a cápáknak sokkal jobban kell félniük tőlünk, mint nekünk tőlük.

Öröm volt látni a kalapácsfejeket, még akkor is, ha a megfigyelés azokra az egyedekre korlátozódott, amelyek 5 méterrel távolabb voltak. Még mindig kiakadtam. Nem volt olyan búvár az utunkon, akinek ne lett volna izgalmas találkozása egy cápával, de ez még a szezon elején volt, és azt mondták nekünk, hogy a későbbi nyári hónapok valószínűleg sikeresebbek lesznek.

Ahogy elhagytuk Daedalusot, egy jókora óceáni fehérhegy körbejárta a hajónkat, és 10 méterrel alattam zátonycápákat fedeztem fel – egy cetcápa jó lett volna, de én csak kapzsi lettem!

Mivel a Vörös-tenger több különböző országgal határos, amelyekben a cápahalászatra vonatkozó jogszabályok eltérőek, a cápák veszélyben vannak. A cápák lassan hoznak utódokat, és érzékenyek a halászat és az uszonyleválasztás által okozott emberi nyomásra, de remélem, hogy a cápák iránti kereslet miattuszony a levesesedés és a természetvédelmi kampányok fokozódnak, talán ezek a gyönyörű lények még évekig mindenki számára láthatóak lesznek. Ez valószínűbb, ha úgy tekintenek rájuk, mint a Vörös-tengerre néző országok gazdaságának támogatására a búvárturizmus révén.

EZ A PROJEKT SHARK TRIP minden bizonnyal profitált Dr. Elke Bojanowski, a Red Sea Sharks jótékonysági szervezet alapítója és igazgatója jelenlétéből. Előadásait mindig nagy látogatottság kísérte, és ezek a nyugodt előadások tele voltak információkkal a cápák azonosításáról és a vízben való viselkedésről – ez döntő fontosságú a cápaút során.

Elke számos tényt közölt nemcsak a cápák alkalmazkodásáról és evolúciójáról, hanem szomorú pusztulásukról is, amely főként a cápauszony-leválasztás következtében történt.

Azt hiszem, minden búvár, aki elhagyja a csónakot, újult tisztelettel, csodálattal és megértéssel fogadta ezeket a csodálatos csúcsragadozókat, amit megerősített a vízben való látványuk csodája, de Elke informatív előadásai is.

Nyilvánvalóan jó ötletnek tűnik többet megtudni tengeri környezetünkről, miközben élő fedélzeti kirándulásokon vagyunk. Egy kis plusz megértéssel továbbra is tengeri környezetünk szenvedélyes őrzői lehetünk.

Úgy hagytam el a Vörös-tengert, hogy biztos voltam búvárképességemben, jobban képzett, inspiráltabb és kétségbeesettebb, hogy lefoglaljam a következő utazásomat. Addig is boldogan megyek vissza a devoni partra, és búvárkodni fogok brit tengereinken, hínárerdőkön és színes hínárokon uszonyos uszonyos uszonyos.

Gyakorlom búvárkészségemet, és arról ábrándozom, hogy legközelebb mikor látok elrepülni egy mantát, vagy egy pörölycápa kígyót magam alatt az azúrkék tengeren.