Komodo cipőfűzőn

INDONÉZIA BÚVÁR

Nos, a cipőfűző kissé megfeszíti, de nem kell egy uralkodó váltságdíjába kerülnie ahhoz, hogy élvezze azt, amit jelenleg a világ egyik legizgalmasabb merülési helyének tartanak – mondja TOM VIERUS

OKTATÓ JORGE HAD már tájékoztatott minket arról, hogy az áramlatok erősek lesznek a Shotgunnál, valószínűleg erősebbek, mint bármi, amit eddig tapasztaltam.

Izgalmas merülésre számítva a két gumicsónak a Gili Lawa Laut és Gili Lawadarat szigetek közötti csatorna végén ejtett minket, és körülbelül 25 méteren belül azonnal leereszkedtünk a törmelékfenékre.

Viszonylag enyhe áramlat vitt át minket finoman a kanyonon, a szemünk tágra nyílt, hogy észrevegyük az áthaladó potenciális nagyragadozókat. A cápák mellett a manta ráják is rendszeres látogatók, de én most a színes lágy korallokra és a lenyűgöző tengeri fanyarokra koncentráltam, amelyek nem hiányoztak a nagylátószögű fotózási lehetőségekből.

Egy nagy, védett, homokos fenekű arénához értünk, a Fish Bowlhoz. Egy csapat óriás trevally lebegett a kitett áramlatban körülbelül 10 méterrel felettünk. Alig néhány méterrel odébb egy sűrű csattanócsoport körbejárta az arénát, és lecsaptak a fejük felett, miközben élvezték a kiszakadást az áramlatoktól.

Pár perc múlva tovább indultunk a Shotgun gerinc felé. Emelkedtünk néhány métert, és az egyik vezetőnk először „elte az utat”, nagy sebességgel eltűnt a gerincen.

Egymás után követtük őt a Shotgun-ba, bár mielőtt ezt megtettem volna, megbizonyosodtam arról, hogy az áramhorgom rendelkezésre áll, és a nagy kameraházam a BC-mhez volt csatolva.

Nem volt más hátra, mint elengedni, és átölelni az utat. Tényleg repültem, ahogy áthaladtam a lejtőn. Hogy jobban érezzük az áramlatot, néhány méterrel a lejtő mögött megragadtunk néhány holt korallsziklát, és kapaszkodtunk, lebegtünk.

Néhány intenzív másodperc után elengedtük, és a merülés hátralévő részét 10-15 méteres sodródással töltöttük, csodálatos korallkertek és halrajok mellett haladva el utunkat.

Láttam, hogyan kapta a nevét ez a merülés. Valóban olyan volt, mintha kilőttek volna a Fish Bowlból, és egy drift-merülésbe keveredtek volna.

A Komodo Nemzeti Park nemcsak hal- és korallfajok széles választékát kínálja, hanem a feltételek egész sorát szinte minden búvár számára.

Komodo régóta szerepelt a kívánságlistámon. A víz alatti élet mellett nagyon szerettem volna közelről látni a híres komodói sárkányokat. Így amikor lehetőségem volt néhány fotós feladatra Indonéziában, világos volt számomra és a párom számára, hogy valahogy el kell jutnunk a nemzeti parkba.

Az interneten számos jelentés ajánlott élő fedélzeti kirándulásokat, mert a Komodo-szigeteken és környékén néhány merülőhelyet nehéz elérni nappali hajóval.

Ennek -Újságíró, aki most végzett egy tengerbiológiai posztgraduális képzést, nem éppen fuldoklom a pénzben, és a liveaboard kirándulások költsége simán elérheti az ezreseket. Néhány kutatás azonban elvezetett minket az Amáliához, egy 2014-ben épített hajóhoz, amelyet az Uber Scuba Komodo üzemeltetett, és amely kiváló értékeléseket kapott.

Szóval nem írnék egy olyan hajóról, amelyért csak a búvárok kisebb része tudna fizetni.

Néhány héttel később a komppal Sumbawa-ból (az egyik szomszédos indonéz sziget) indultunk Labuan Bajo városába, Flores búvárközpontjába és a Komodo Nemzeti Parkba tett kirándulások központjába.

A Labuan Bajo egy főutcából áll, amely a part mentén húzódik, és több tucat búvárközponttal, étteremmel és turisztikai irodával van tele. Ennek megfelelően a legtöbb utazó anélkül találja meg, amire szüksége van, anélkül, hogy nagy távolságokat kellene megtennie.

A FORGALMAZOTT UBER BÚVÁR Az irodát könnyű volt megtalálni, és egy gyors bejelentkezés után négynapos utazásra vártunk Komodo középső és északi részén.

Majdnem 40 év természetvédelem után meglepődnék, ha találnék olyan búvárt, aki nem hallott a Komodo Nemzeti Park zátonyainak szépségéről, és a legtöbben láthattuk már dokumentumfilmekben a komodói sárkányokat.

A park három fő szigetből (Rinca, Padar és a legnagyobb, maga Komodo) és több kisebb szigetből áll. Eredetileg 1980-ban a világ legnagyobb gyíkjainak védelmére hozták létre, majd 1991-ben az UNESCO a Természeti Világörökség részévé nyilvánította.

Manapság már nem csak a sárkányok, hanem a víz alatti fajok hihetetlen sokfélesége vonzza a természet szerelmeseit a világ minden tájáról.

A park a Korall-háromszög szívének közelében fekszik, amely a tengeri fajok legnagyobb változatosságát öleli fel, az Indiai- és a Csendes-óceán közötti elhelyezkedése pedig azt eredményezi, hogy gigantikus víztömegek nyomulnak át a szigetek közötti keskeny járatokon.

Az árapálytól függően ezek hideg és meleg vizet is tartalmaznak, amely északról keletre (Csendes-óceán) vagy keletről északra (indiai) folyik.

Ez a vízkeveredés rendkívül produktív környezetet, valamint a területre jellemző erős áramlatokat eredményez. A búvárhelyeken nyüzsög az élet, több mint 1000 halfajjal és közel 300 korallfajjal büszkélkedhetnek, számos bálna- és delfinfaj pedig rendszeresen átkel ezeken a vizeken.

Összehasonlításképpen a Karib-térségben csak körülbelül 600 hal és 60 korallfaj él. Színes, halban gazdag merülésekre számítottunk potenciálisan kihívást jelentő, de érdekes körülmények között. Több hét után Balin és Sumbawán már gyönyörű merülések és áramlatok voltak az övünk alatt, és sokat vártunk.

Másnap kora reggel felszálltunk az egyik hosszú, keskeny helyi szállítóhajóra, és 90 percnyi gyönyörű tájban gyönyörködtünk, miközben utastársainkkal ismerkedtünk. Az Uber Scuba hat- és hároméjszakás túrákat is kínál, a rövidebb túrán résztvevőket pedig így lehet kicserélni anélkül, hogy Amáliának vissza kellene térnie Labuan Bajoba. Ez lehetővé teszi, hogy heti ritmusban bejárja a Komodo Nemzeti Parkot egész évben.

Ahogy megkerültük az utolsó földnyelvet, Amalia teljes pompájában lebegett a kis hullámokban. Leraktuk a poggyász és egyenesen az egyik ranger állomásra ment tovább, ahonnan a komodói sárkányokat meg lehetett látogatni. Ez a búvártúra örvendetes eleme lenne, különösen, mivel utána kevés időnk marad Floresre.

A túránk elég rövid volt, a sárkányok többsége szinte mozdulatlanul szunyókált, árnyékban a déli naptól, de nagy élmény volt. Ha a gyíkok maximális aktivitását szeretné látni, akkor legalább egy további napot kell terveznie, és fontolóra kell vennie egy extra túrát.

NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB Jorge Trueba, az Amalia projekt egyik alapítója tájékoztatott minket a biztonságról, a búvárkodásról és magáról a hajóról.

A hajótesten kívül úgy tűnt, hogy a három évvel ezelőtti átalakítás után kevés maradt ahhoz, hogy elárulja korábbi szállítóhajó-történetét. Most 10 búvárvendég és nyolc legénység számára van hely.

A fényképezőgép háza feszes volt, a beállítások beállítva, a búvárfelszerelés készen áll, a tartály pedig 210 bar-ra feltöltve. A két 7 méteres üvegszálas csónakon elfoglaltuk pozícióinkat, és egy pár száz méterrel arrébb lévő helyszín felé vettük az irányt.

Eltűntünk a hullámok alatt, és azonnal színes korallerdők és kis zátonyhalak sűrű felhője fogadott bennünket.

Három csoportban merültünk, és kissé eltérő útvonalakon, elkerülve a „búvárdugulás” jelét (egy további előny, ha élő fedélzetről merülünk, nem pedig nappali hajóról). Hamarosan találkoztunk egy kis fehérvégű zátonycápa csoporttal, akik asztali korallok alatt pihentek. Öt perccel később egy nagy teknős úszott el mellettünk, és szinte meglepettnek tűnt, amikor meglátott minket, mielőtt továbbment volna korallokat harapni.

Visszatérve a fedélzetre, a tehetséges hajószakács már elkészítette a délutáni uzsonnát és friss gyümölcslevekkel fogadott bennünket.

A napozóteraszon a hatalmas babzsákokban pihentünk, és élveztük a trópusi napsugarakat a bőrünkön. A program következő része az egyetlen éjszakai merülés volt.

VISSZA HASZNÁLTAM A MIÉNKBE aranyos kabin, és kicseréltem a nagylátószögemet egy makró objektívre, és megbizonyosodtam arról, hogy a lámpák és az akkumulátorok teljesen fel vannak töltve.

A sötétség semmit sem csökkentett a zátonyok lenyűgöző hatásán, homoki angolnák és murájok, csikóhalak, tengeri csigák és minden színárnyalatban, sőt még egy pompás tintahal is láthatóvá vált.

A következő napok csodálatos merüléseket hoztak. A Castle Rock-ban óriási édesajkakon és fehércsúcsos zátonycápákon, a Golden Passage-ban erős áramlatokon és Tatawa Besarban a látványos korallzátonyokon kívül a Batu Bolongban is merültünk, ami számomra a csúcspont.

A felszínen a kis szikla semmit sem árul el az alatta rejlő dolgokról – egy korallokkal benőtt lejtő, amely függőlegesen néhány ponton körülbelül 70 méter magasra zuhan. Ez a nyílt tengeri fajok – tonhal, makréla és szürke zátonycápák – vadászterülete.

Mint a park szinte minden merülőhelyén, az áramlat végső soron határozza meg, hogy a merülés megvalósítható-e vagy sem, és ebből a szempontból az oktatók tapasztalata felbecsülhetetlen. Általában az utolsó pillanatban ugrálnak a vízbe, és a halak viselkedésének és vízmozgásának megfigyeléséből határozzák meg az áramerősséget.

Jó időablakot fogtunk Batu Bolongnál, csak meglehetősen enyhe északi áramlattal, de zátonyhalak tömegével. Nem volt könnyű eldönteni, hogy mire kell odafigyelni.

Egy gigantikus muréna úszott szabadon a zátony fölött az egyik oldalunkra, míg fejünk felett az üldöző makréla sziluettjei köröket írtak le. Szokásos a védett oldalon merülni, mert ennek a merülőhelynek a kitett helyzete gyakran okoz kiszámíthatatlan áramlatokat, amelyek örvénylő vízmozgásokat eredményeznek, amelyek úgy rázzanak meg, mint a mosógépben.

A sziklák mögött maradtunk, hogy elkerüljük a szabaddá váló oldal áramlatait, és az utolsó perceket a sekély, élettől nyüzsgő vízben töltöttük. A késő délutáni nap átsütött a zátony felső vízrétegein, gyönyörű fényt varázsolva.

Az utolsó estén három csodálatos merülést teljesítettünk, mielőtt lehorgonyoztunk egy védett öbölben. Jorge bejelentette, hogy leszállásra készülünk, de nem ígért túl sokat.

A gumicsónakok átvittek minket a sok félreeső strand egyikére, ahol a legénység egy része már néhány órája a helyszín előkészítésével volt elfoglalva. Székek, szőnyegek, hatalmas tábortűz, zene és még egy kis homoklépcső is várt minket.

Éppen időben szálltunk le a naplementére, amely vérvörösre színezte az eget, és pompába mártotta ezt a fotogén tájat. Hideg sörrel a kezemben nézegetve ezt a csodálatos környezetet, szinte elérzékenyültem, hogy vége.

De még két merülés maradt, mielőtt vissza kellett indulnunk Labuan Bajoba. Néztük a tűz mellett táncoló indonézeket, és ott maradtunk néhány órát, mielőtt visszaszálltunk az Amáliába, és boldogan beestünk az ágyunkba.

AZ 10^TH ÉS VÉGSŐ merülés a Manta Pointon volt. Ez általában több nappali hajót is fogad Labuan Bajoból, így a merülések általában zsúfoltabbak, mint a park sok más pontján. Ez egy hosszú drift-merülés, amelyet cikk-cakk mintázatban hajtanak végre a tisztítóállomástól a tisztítóállomásig egy hatalmas törmeléksivatagban.

Kis szerencsével akár 15 állatból álló manta aggregációkat is megfigyelhetünk, mondták. A szerencse azonban hiányzott, és csak egy manta ráját vettünk észre, amely nagyon gyorsan eltűnt a távolban. A merülés azonban továbbra is szórakoztató volt, és két kis csapatra bukkantunk ritka, nagy dudorú papagájhalakból, valamint néhány fiatal feketecsúcsos zátonycápáról.

Egy jó óra elteltével végre előkerültünk, hogy az Amalia legénysége kihalászhasson minket a vízből. A mögöttünk álló napok tele voltak olyan merülések benyomásaival, amilyeneket nem mindennap tapasztal az ember, és időre lesz szükségem, hogy feldolgozzam őket – nem is beszélve az új fotókat tartalmazó portfóliómról.

Jorge azt javasolta, hogy térjünk vissza a téli szezonban, amikor jobbak a körülmények a park déli részére.

Könnyen maradhattam volna a fedélzeten, és új otthont alakíthattam volna ki a hajón, de most el kellett volna búcsúznunk Komodótól, bár „hamarosan találkozunk” nélkül.